© 2016 oZone Skiing.

  • Ozsi

Az ívbelső síléc: hiba vagy titkos fegyver?


Ha csak lehet, kihasználjuk a szabad perceket a gyakorlásra, mert a saját sítudásunk a szakmai tudásunk egyik legfontosabb eleme. Az egyik reggel is ezt tettem: az előző napi fél méter friss hó kifagyott, bíztam benne, hogy végre tudok foglalkozni a tartásommal, ugyanis az ívbelső térdem sokat ikszelve befelé, amit elég nagy problémának találok.

Az első menet során keményre fagyott volt a pálya, nagyon jól tartott. A második menet kis meglepetéssel szolgált: a kifagyott réteget szétsíelték, puhább lett a pálya, nagy élszögnél elvesztette a tartását. Sokszor kicsúszott vagy befulladt a léc, küzdöttem az instabillá vált havon.

Az egyik kanyarnál jött egy „hiba”, eldobott, és a másik kanyarban az ívbelső sílécen fogtam talajt. Az él bekapott, és elindult bennem a reflexes reakció az esés kivédésére. Átrendeztem a testtartásom a kicsúszáshoz – ami meg is történt –, csakhogy közben feltűnt valami furcsa: olyan benyomásom volt, hogy ha nem készülök a kicsúszásra, akkor meglett volna a kanyar. (Később GS sílécen ez többször be is bizonyosodott: az ívbelső síléc ilyen helyzetben viszi tovább a kanyart, miközben én - feleslegesen - az elesésre készülök.)

Elkezdtem elemezni a síelésemet és rájöttem az instabil kanyarok okára. Nem bízva a puha talajban, a kanyarokat határozottan az ívkülső lábbal kezdtem, hiszen azt gondoljuk, hogy az ívkülsőn biztosabb az egyensúly. Ha bármi van, akkor ott még lehet menteni. Viszont az ívkülső lábbal kezdett kanyarban sokkal később kapunk aktívan használható élt, így rövidebb idő jut a kontrollra és a terhelés elosztására: a rövidebb távon elosztott terhelés miatt a puha talajon hamarabb kicsúszik vagy befullad a síléc. Az ívkülső ráadásul nagyobbat görbül így, pedig az ívbelsőnek kellene kisebb sugáron futnia. Ráadásul az ívkülsőre rányomva szinte biztosan ikszelni fogunk, tovább növelve az élszöget, és ezzel összhangban az ívbelső is ikszelni fog, csökkentve az élszöget, tehát még hosszabb sugárra kerül az a síléc, amelyiknek pont rövidebb sugáron kellene futnia. Ösztönös logika, de hibás.

Felidézte, a bekapott ívbelső síléc érzését, és elkezdtem tudatosan belevinni a kanyarokba. Eleinte volt billegés, hiszen bizonytalanabb az egyensúly így, de aztán jöttek a korábbi évek ívbelsős gyakorlásainak érzései (régebben már dolgoztunk ezen), és megszűnt a bizonytalanság, stabillá váltak a kanyarok, könnyebben kontrollálható és rövidebbé vált sugár, hiába volt kiszámíthatatlan a talaj. Amennyire tudtam közben ellenőrizni, a beikszelő ívbelső térd poblémája is csökkent.

Tudtuk eddig is, hogy az elmélet szerinte egyértelmű: a kanyar az ívbelső lábon kezdődik, hacsak mi nem avatkozunk az ívkülső érdekében. Mégis erős hatással van az emberre, amikor újra és újra kiderül, hogy az elmélet mennyire erősen működik a gyakorlatban és hogy a hagyományok nem mindig előremutatók. Természetesen nem mindegy, hogy milyen tartással, milyen ízületi szögekkel, milyen időzítéssel, milyen előfeszítésekkel használunk egy-egy megoldást, ezekre figyelni kell.

Az ívbelső hajlamos bekapni, beakadni. Ilyenkor azt érezzük, hogy átesünk rajta. Érdemes különbséget tenni:

  • Ha az ívbelső befullad, akkor erősen lelassul vagy meg is áll, ezért esünk át rajta. Ez jellemzően a kanyar második felében történik meg, a bekormányzásban pedig soha. Az oka pedig az, hogy a léc eleje túlzott nyomást kap, nagyon meggörbül, beletúr a hóba. A kanyar első felében a léc a lejtőtől elmegy (kifelé rohan) és nem kap nagy ellenállást, a kanyar második felében viszont aláfut a lejtő, és még jobban nyomja az elejét. Ha a felsőtesttel nagyon elöl voltunk, netán nagyon előre nyomtuk a térdünket („hegyes” térd), és még sok súly is volt ilyenkor a belsőn, akkor jó eséllye be fog fulladni. Jobb esetben beesünk, rosszabb esetben jól megforgat és átesünk felette.

  • Ha az ívbelső síléc bekap (beakad), akkor nem veszik el a sebessége, hanem az általunk vártnál sokkal szűkebb sugáron indul el. Ilyenkor kellő tapasztalat hiányában nem tudjuk elrendezni a testtartásunkat, és ösztönösen megpróbáljuk az egyensúlyt megtalálni, azaz a léc fölé akarjuk rendezni a testünket, főleg a felsőtesttel. Ez a legrosszabb reakció, mert nem arra mentünk, amerre a léc menne. Jobb megtanulni, hogy az ívbelső léc sugara a kanyar elején sokkal durvább a megszokottnál, és ha a testünket beljebb tudjuk vinni a kanyar közepe és a völgy felé, és persze még a testtartást stabilizáljuk (mert a rövid sugárra kényszerült léc nagyot fog tolni rajtunk a kanyar elején, pont akkor, amikor még lötyögni szoktunk), akkor valami elképesztően élvezetes kanyar lesz a jutalom.

Jogosan ódzkodunk az ívbelső sítől: Ha itt hibázunk, már nincs nagyon hová nyúlni, míg ha az ívküsőn hibázunk, még ott van alattunk az ívbelső, hogy rátámaszkodjunk.

Van pár szabály, amit érdemes betartani:

  • Az ívbelsőn kezdeni kell a kanyart, nem befejezni! Ha az ívkülsőn kezdtük a kanyart, akkor később már ne tegyük belsőre, mert ez tényleg kockázatos. Pont ezért szokták kerülni a használatát.

  • Gyakorlásként lehet óvatoskodva lapos lejtőn próbálgatni, de ha eközben az ívbelső térdünk beikszel, nem igazán tanulunk semmi hasznosat, sőt. Az ívbelső síléc korai használata beikszelő térddel semmit sem ér, hanem kifejezetten labilis lesz a kanyar tőle. Natív élhelyzetet kell használni az élváltástól kezdve, azaz semennyire sem szabad beengedni a térdet, elvenni az észögből, sem fejjel belógni a völgybe. (De o-lábazni sem.) Ekkor ugyanis nem lesz meg a stabil testartás az él kezeléséhez. A két élnek egyformának kell lennie kb., és stabil szerkezetet kell képezni a testünkből az ívbelső láb felett.

Hosszabb sugarú íveken toleránsabb az él, rövidebb sugaraknál meg kell tanulni a megfelelő előfeszítéseket, testtartásokat.

Ha ennyire hatékony az ívbelső síléc a kanyar elején – és ha az elmélet is azt mondja, hogy azzal kellene kezdeni a kanyart –, miért tartják hibának? Mert a gyakorlat hibának mutatja. Igaz, hogy a kanyar második felében tapasztalható ívbelső lábas, rossz testtartásos terhelést látják annak, de ettől még ez így terjedt el. Ebben semmi meglepő sincs: hogyan tanulnánk meg az ívbelső él kezelését, ha azt tanuljuk, hogy az ívkülső lábról minél előbb az másik ívkülső lábra kell kerülni? Sokszor az ívbelső láb teljesen passzív szerepbe kerül (felemelt lábas gyakorlatok, Javelin-gyakorlatk stb.). Ha nem adunk esélyt a ívbelső láb helyes kezelésére, természetes hogy aki véletlenül rákerül, az rögtön bajba is kerül. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ívbelső láb használata nagyon szépen megtanulható és ráadásul nem bonyolult. Jól működik középhaladóknál is (a legnehezebben a rutinosabb síelők tudják összerakni), de leginkább el kell kezdeni tanítani a kezdőknek, már az első lépésektől kezdve, a testtartás iskolázásával, majd az élek használata során, aztán a valós dinamika tanításával, és végül az időzítések megismerésével. Ennek része a core-izmok használata, a boka és a láb lehetőségei (szupináció, pronáció, aktív talpi és háti hajlítás), az aktív térdhajlítás, a térbeli tájékozódás stb.

Az élek használata, a dinamika, az ívbelső síléc a síelés része. Ha a síoktatásban el akarjuk rejteni, a síelés kontrolálatlanabb és veszélyesebb lesz. Az emberek úgyis rájuk találnak majd, és nagy eséllyel rosszul használják majd őket vagy olyan meglepetésekkel találkoznak, amelyekre nincsenek megoldásaik.

#fejlődés #ívkülső #ívbelső #időzítés #kanyar #síoktatás #síelés #élszög #testtartás #stabilitás

418 megtekintés