A dőlés-bedőlés, csípőszög-testszög témája önmagában sem könnyű, magyar nyelven pedig még egy fokkal nehezebb. Ettől még nem érdemes feladni, mert aki szeretne jól síelni, annak ezekkel a fogalmakkal jó tisztában lennie, már csak azért is, mert rengeteg félreértés veszi kötül őket. Ha valaminek nem értkjük a jelentését, kicis az esély, hogy jó fogjuk csinálni a pályán. Az inclination kifejezésre magyarul a dőlés kifejezés lenne megfelelő, ám sokszor a bedőlést is szokták használni, némi negatív felhanggal. Az angulation a szög, szöglettel van kapcsolatban, azt jelenti, hogy valamilyen szög alakul ki a testben. Síelésben a csípőszög terjedt el rá. Ez alapvetően egy helyes helyzetet ír le, hiszen ennek a szögnek valóban a csípőben kellen kialakulnia. De mint látni fogjuk, a gyakorlatban nem csak a csípőben szokott létrejönni. Ezekre a helyzetekre a csípőszög már nem illik, ezért a testszög kifejezés általánosabban írja le ezt a testhelyzetet.
A félreértelmezések és a városi legendák okai részben abban kereshetők, hogy az alpesi síelés több mint száz éves történetéből nem minden érdemes felhasználni napjainkban. Ha képesek vagyunk elemezni és megérteni az ötvenéves technikákat, akkor el tudjuk dönteni, hogy alkalmazzuk-e, vagy csak a történelmünk részeként tiszteljük-e őket.
Az eredet
Aki nem emlékezne rá, a XX. század közepén fa sílécekkel, bőr síbakancsokban síeltek még. Ha volt is élvas a síléceken, az inkább szolgált a fa védelmére, mint a kanyarban való stabilizálásra, mint mostanában. Ezeket a síléceket kezeletlen, természetes pályákon hasznáták, hiszen még nem létezett kezdetleges ratrak sem. A nekünk megszokott, kezelt, tömör pálya akkoriban ismeretlen volt.
Ez a felszerelés nem tudott stabil tartást adni a kanyarnak. Olyasfajta érzést kell elképzelni, mintha sáros vagy jeges úton kerékpároznánk. Olyankor minden igyekezetünkkel kénytelenek vagyunk egyensúlyozni, nem merjük igazán bedönteni a bringát.
Valamivel később, a XX. század végén a felszerelés már fejlettebb volt de még messze nem olyan, amit ma használunk. A műanyag sícipők, műanyag és fém sílécek sokkal stabilabbak voltak, de a sílécek 40-50 m-es rádiusza nem engedte meg a mai, rövid sugarú, éles kanyarokat. Ezek között a körülmények között szükség volt a síléc felett egyensúlyozni, amihez meg kellett törni a testet.
Az 1940-es, 1950-es évek sítechnikája nagy vonalakban működőképes volt az 1980-as évek felszerelésével: nem volt szükség forradalmi változásra a felszerelés fejlődése miatt.
A nagy változást a XXI. század hozta el a carving sílécekkel.
Hirtelen a rádiusz 40-50 m-ről 10-20 m-re rövidült pár év alatt, ami miatt robbanásszerűen megnőttek a síelő megtartani képes erők.
Ha a sugár a felére csökken, a síelőt megtartó erők a duplárá nőnek ( F = m*v²/r). Átállni egy 50 m-es rádiuszú sílécről egy 12 m-esre olyan változás volt, mintha egy kocsisnak a szekér után másnap sugárhajtású repülőt kellene vezetnie.
Mndenki úgy tudja, hogy a carving sílécek fordulékonyabbak, pedig nem az igazi különbség abban áll, hogy radikálisan stabilabb alátámasztást biztosítanak. A hagyományos „dióverőkön” a síléc felett kellett egyensúlyozni, de egy carving lécen magabiztosan be lehet menni a kanyarba.
Abban az időben senkinek fogalma sem volt róla, hogyan kell használni az új felszerelést. Viszont a síiskolákat nem lehetett bezárni pár évre amíg majd a szakma kitalálja a sítechnikákat az új felszereléshez.
Hogy ez mennyire így volt, az 1999-es Interski Kongresszuson kuriózum volt, hogy Magyarországról Szabó Laci Kanyarvarázs című filmjével és workshopjával egy carving tematika jelent meg. Utána Ausztriában 2004-2005 körül került be valamilyen mértékben a carving a tanmenetekbe - hasonlóan a AKnyarvarázs felfogásához, de kevésbé radikálisa, a hagyományossal ötvözve -, de pár évre rá ki is került belőle, és újra a klasszikus, XX. századi síelés került vissza.
Back then, nobody had any idea how to manage this equipment. However, ski schools could not be closed for 5-10 years because the industry needed time to figure out the ski techniques for the new equipment.
Az akkori tankönyvek az előző század sítechnikáit tartalmazték még, és a változás inkább volt lassú fejlődés mint forradalom (akkoriban gyakori volt az előadások témájaként az „Evolution vs. Revolution). A régi mozgásformák keveredtek az újakkal, míg végül már senki nem tudta megmondani, hogy melyik réteg vagy mozgáselem melyik sítechnikából és miért került be a síelésbe. Ma már kemény kihívás lefejteni a rétegeket és megérteni, mit használunk azért, mert „ezt így szoktuk, mindig is így volt”, és mit azért, mert valóban úgy logikus.
Azért kell elemezni és megérteni a dőlés-bedőlés, csípőszög-testszög kérdéseit, mert ha félreértelmezve használjuk őket, nem csoda, ha nem az egészséges vagy funkcionális mozgásformát gyakoroljuk.
Rövid áttekintés
A legtöbb síelő számára a „csípőszög”, a felsőtesttel az ívkülső síléc felé való törekvés vagy kihajolás a síelés védjegyének számít. Így szokott kinézni egy síelő egy képen. For most skiers, angulation, moving with the upper body over the outside ski or leaning outside, is like the trademark of skiing. Ebben az értelemben a csípőszög hiánya (be)dőlés, és sokan hibának tartják.
Ha valaki elég időt tölt el a sípályákon, tudja, hogy ezeket a fogalmakat egyfajta mozgás változatainak tartják sokan: „bedől, motorozik, pedig ki kellene hajolni stb.¨.
Ezek tényleg ennyire egy mozgásformára vonatkoznak? Csak akkor derül ki, ha megnézzük őket funkcionálisan.
A dőlés
az alátámasztás és a tömegközépont közötti olyan viszony;
amelyik stabilitást biztosít olyan helyzetekben;
amikor a testre a gravitáción kívül más külső erők is hatnak.
Nem mellékesen alapvető tényező a kanyar létrehozásához.
A dőlés a kanyar része, és egyben eredője is. Nincs kanyar dőlés nélkül.
A testszög (csípőszög) egyfajta testtartás, mozdulat-mozgás.
Ahogyan a nevéből következik, valahol egy szög alakul ki a testben.
Szorosabb értelemben, ha a test nem egyenes, akkor testszögről beszélhetünk.
A síelésben ez leginkább úgy szokott látszani, hogy a felsőtest és a lábak nincsenek egy síkban.
Nem létfontosságú eleme a kanyarnak, lehet kanyarodni megtört és nyújtott testtel egyaránt. Sokan a kanyarodás megkezdésére próbálják használni a csípőszöget (vagymás testszöget, akár térddel kialakítva), de jobb ha tudjuk, hogy a csípőszög nem a kanyar létrehozására, hanem módosításra alkalmas.
A tömegközéppont viselkedése dinamikus környezetben
A tömegközéppont (súlypont) a teljes test tömegét képviseli egyetlen pontban. Álló emberi test esetében ez valahol a köldök környékén szokott lenni. Ha változik a test formája, a tömegközéppont helyzete is megváltozik. Pl. ha felemjük a karunkat a fejünk fölé, a tömegközéppont valamivel feljebb lesz.
Gyakran összekeverik a tömegközéppontot a test közepével (hiszen álló embernél valóban valahol a test közepe tájáén van), de ez nem igaz. A tömegközéppont lehet akár a test körvonalain kívül is. Amikor a magasugró homorítva halad át a léc felett, a tömegközéppont a léc alatt halad át.
A tömegközépppont pályája nem a léc környékén dől el, hanem sokkal korábban, az ugrásnál. Ezt a pályát már nem befolyásolja, hogy az ugró megváltoztatj a testartását a levegőben.
Síelésben ez annyiban más, hogy a testben kialakított szög hat a síléc élhelyzetére, és ez a síléc telemark íve miatt befolyásolja a sugarat. Ez azonban nem nagyon jelentős és egyben ideiglenes hatás.
A dőlés, bedőlés
Tehát a dőlés a kanyar kötelező tartozéka, nemcsak a síelésben, hanem korcsolyázásnál, kerékpáron, motorkerékpáron stb.
A dőlés mértéke
Egy bizonyos sugár-sebesség kombinációhoz adott dőlés tartozik, azoknak az erőknek megfelelően, amelyek a síelőt (kerékpárost stb.) benyomják a kanyarba. Ezt néha centrifugális, néha centripetális erőnek szokták mondani. Általában „centrifugális” erőnek mondják azt, amit úgy éreznek, hogy „kiviszi” vagy „kirepíti” a síelőt a kanyarból, mint a centrifuga nekinyomja a ruhát a dobnak („repítő erőnek” is mondják). Ez azonban csak egy érzés, semmi nem reíti ki a síelőt (sem a motorost) a kanyarból. Ha tapadást vesztünk, egyenes fogunk továbbcsúszni az utolsó érintő irányába (és nem kifelé, a sugár irányába) Ha megnézzük a nyomokat, lehetelen „kirepülni”, hanem egyenes haladunk tovább, tehát amit érzünk kirepülésként az valójában csak annyi, hogy nem kanyarodunk - pedig arra számítottunk.
Centripetális erő valóban létezik, ez nyomja be a síelőt vagy kerékpárost a kanyarba. Ezzel kapcsolatban is van probléma a síelés tekintetében: a síelés nem körmozgás, sokkal inkább harmonikus rezgőmozgás. Van köztük összefüggés, csakhogy a körmozgás nem jól írja le a síelés pár fontos elemét (pl. az élvátlásra nem érvénye, ahogyan a csúcspont környékén tapasztalható max erőkre sem), Fontos fizikai modelleket használni a síelés megértéséhez, ez nem krdés, de ha már használjuk őket, érdemes a síelés valóságát leíró modelleket használni vlami más helyett.
Rövidebb sugár és/vagy nagyobb sebesség nagyobb erőket generál. Márpedig nagyobb erők estén nagyobb bedőlésre van szükség, hogy stabilak maradjunk.
A túl nagy bedőlés a beesés vagy a kicsúszás kockázatát rejti magában.
A túl kicsi bedőlés miatt megnő a sugár, vagy rosszabb esetben átesünk az alátámasztás felett.
A síelőnek, kerékpárosnak (motorkerékpárosnak, korcsolyázónak, futónak stb.) meg kell találni a tervezett kanyarhoz a megfelelő dőlést. Természetesen ehhez nem kell tűpontosnak lenni, van bizonyos tűréshatár.
Viszont ez egy becslés, amelyet csak a tapasztalatra lehet alapozni.
Pl. láthatjuk, hogy ha egy motorkerékpáros nem meri vállalni a megfelelő sebesség-dőlés kombinációt egy hajtűkanyarban (merem ajánli a Kanyarfotó facebook-oldalát), akkor képtelene bevenni a kanyart.
Síelés közben ritkábban talákozhatunk a túl nagy bedőlés miatti eséssel, mert a nagyobb dőlés szűkebb sugarat eredményez, szűkebb sugaró kanyarban nagyobb erők ébrednek, viszont a nagyobb erők nagyobb dőlést tudnak megtartani.
Sokszor vélhatjük úgy, hogy egy esés a túlzott dőlés miatt történt, de ha jobban megfigyeljük, láthatjuk, hogy a kicsúszás nem beesés.
Ezekben az esetekben aa valódi ok az éltartás (tapadás) elvesztése, ami viszont mindig valami más hiba miatt következik be (testtartási hiba, rossz időzítés, a talajjal való kapcsolat problémái stb.)
Sokkal gyakoribb hiba a tervezett sugárhoz képesti túl kicsi dőlés.
De mivel a sípályán nincsen felfestve az út, útpadka, árok és kerítés sincs, sokszor észre sem vesszük, hogy hosszabb lett a kanyar. Rosszabb esetben a síelő elüt valakit vagy a hó megfogja a síléc külsű élét (amire kisebb dőlés csak rájátszik), és átesik a sílécen.
A dőlés időzítése
A dőlést a kanyarban nem lehet statikusan értelmezni, ahogy egy képen látjuk, hiszen egy folyamatos, dinamikus együttműködés a környzettel. Ezért az időzítése pont annyra fontos, mint a mértéke, szöge.
Ha körmozgásként értelmeznénk a síelést, az időzítés nem lenne különösebben izgalmas. A centripetális erő a centripetális gyorsulással van összefüggésben, amit az okoz, hogy a sebesség iránya (és nem a mértéke) változik. Ez a változás könnyen előrejelezhető, úgy mondhatjuk, hogy változás van, de a változás maga állandó - ez egyáltalán nem jellemző a síelésre. Ezel szemben a harmonikus rezgősmozgás esetében változik a sebesség mértéke (gyorsul és lassul), és az iránya is - a síeléshez hasonlóan. Azaz itt a változás maga is változik,
A dőlés önmagában megváltoztatja a kanyart, pl. a sugáron keresztül. Ez azt jelenti, hogy a síelőnek előbb be kell dőlnie egy későbbi sugárhoz. Lényegében el kell veszteni az egyensúlyt, hogy kanyarodni tudjunk.
A dőlés mértéke soha nem értelmezhető csak az adott pillanatban, hanem mindig egy későbbi sugárhoz tartozik, azaz elővételezi a későbbi sugarat (vagy a tömegközépoont pályáját).
Ezért alapvető tényező az időzítés a dőlés vonatkozásában. Az idő figyelembevétle nélkül nem érthetjjük meg a dőlést.
Ezért nincs értelme elemezni egy fotón a dőlést: egy képről nem tudhatjuk, mi történt az előző kockákban és mik a síelő szándékai a következő pillanatokan. A síelés nem állóképek sorozata.
A dőlés sokkal inkább egy, a fizikai tényezők és a tömegközéppont pályája által meghatározott szándék, ús többnyire nem kell semmi speciális mozdulat, hogy létrejöjjön.
A legtöbb hibát pont azzal követjük el, hogy félünk, és megakadályozzuk, amit a fizikának kellene tennie.
Ha hagyjuk a fizikát, hogy tegye a dolgát, a dőlés rendben lesz.
Testszög, csípőszög
Szóval ha a csípőszög (testszög) nem a dőlés alterbatívája, akkor micsoda?
A testszög egy mozdulat, egy testtartás, amelyik
előkészíti a testtartást későbbi helyzetekre;
vagy megváltoztatja a talajjal való kapcsolatot valamilyen módon (síelésben az élszöget, elöl-hátul terhelést, a síléc forgatását stb.);
vagy pl. óriásműlesiklásban segíthet elkerülni a kapuval való durvább ütközést.
Pl. a síelő egy csípőszöggel ideiglenesen a dőlés szögénél nagyobb élszöget hozhat létre.
A motor tapadása korlátozott egy dőlésszög után, így a motorosonak néha kisebb szögre van szüksége a motor és a talaj között a dőlés szögénél. Ilyenkor a motoros a síelővel ellentétben negatív vagy ellentétes szöget alakíthat ki.
A testnek a talajjal bezárt szöge csak akkor egyenelő a dőlés szögével, ha a test egyenes, nincs benne törés.
Csípőszög vagy egyéb, más testszög esetében a látható szög nem egyenlő a dőlés szögével, hanem annál kisebb vagy nagyobb.
A síelésben tapasztalahtó két fő testszög-változat
Testszöget sokféleképpen létre lehet hozni, de a síelésben főként az alábbi két változattal találkozhatnunk:
A csípőízületben (a combcsont és a medence között jön létre). Ez a csípőszög, ha helyesen használjuk a kifejezést. Ebben az esetben a medence és a törzs - beleértve az ágyéki szakaszt is - (a core) egységes, stabil tömböt alkot, és a mobil rész a csípőízület. Ez a kettő közül a funkcionálisabb, egészséges változat.
Az ágyéki gerincben történő oldalra hajolással. (Sokszor ezt is csípőszögnek hívják - tévesen.) Ebben az esetben a combcsont és a medence sokkal inkább egymáshoz rögzített, és a mozgékony része feljebb van, az ágyéki szakaszban jön létre a szög. Ebben az esetben a törzs, a core nem tud stabil lenni. Ez sokkal labilisabb és egészségtelen testtartás, ami többek között deréktáji elhasználódáshoz vezethet.
Felszínese nézve a kettő nagyon hasonló, és a síruha is sok részletet eltakar, ezért a legtöbb síelő nincs tisztában a helyes és helytelen változat különbségeivel.
Sokszor látni, hogy a síelők felsőtesttel az ívkülső síléc felé törekedni („kihajolnak”), mindegy hogyan, csak valahogy. Sok síelő ilyen testszögekkel akarja létrehozni a kanyart, de jobb, ha tudjuk, hogy ez nem igazán befolyásolja sem a súlypont helyzetét, sem a páyláját.
Igazából jobb nyújtott testtel, testszög nélkül, mint egy hibás „csípőszöggel”.
Hogyan alakítjuk ki a testszöget.
A helyes testszög (csípőszög) a csípőízületben jön létre.
A csípő gömbízület, amely a lábaknak a tér sok irányában és viszonylag nagy mozgásterjedelemben biztosít mozgást.
A csípőszög esetében az ívkülső combcsont majdnem teljesen nyújtott (a csípőízület mozgásterjedelme ebben az irányban 180°), míg az ívbelső combcsont sokkal hajlítottabb helyzetben van.
A nyújtott ívkülső combcsont távolított, mígy a hajlított ívbelső enyhén közelített vagy marad a nyílirányú síkban, attól függően, mennyire van hajlítva, viszont nagyobb hajlítás esetén jobban befelé is van forgatva.
Mindkettőt forgatással kell stabilizálni, de más-más forgatással
Lehetőség szerint a medence mozdul befelé (oldalirányú billenés nélkül) a kanyar középontja felé először, a felsőtest és a vállak pedig maradnak a medencéhez képest rögzítve.
Ha törzshajlítással jött létre a folyamat, a felsőtest és a vállak törekednek a kanyar külseje felé, a medence pedig csak ezután, következményként mozdul el a kanyarközéppont felé.
Ezek a mozgások alapjaiban meghatározzák az elöl-hátul terhelést, az éltartást, a síeléc forgatását stb.
A csípőízületben történ legkisebb mozdulatnak is komoly hatása van a sílécekre és a testtartésra is. Mozgásszerkezeti korlátok
A csípőszög szempontjából azt is figyelembe kell venni, hogy lehetnek mobilitási korlátai is. Ahogy korábban láthattuk, pl. az ívkülső láb távolítva van. Ha valaki határozottabb csípőszöget szeretne kialakítani nagy élszög, mélyebb helyzet mellett, meglehetősen nagy csípőízületi mozgékonyságra van szüksége, méghozzá az átlagosnál jóval nagyobbra. Ennek hiányában az ágyéki gerincben lesz kénytelen hajlítást létrehozni.
Tehát ha valakinek kisebb ez a mobilitása, nem képes nagy élszög és mélyebb helyzet mellett egy elvárt, látványos „síelő” arculatot mutatni (ettől még funkcionálisan jó kanyart síelhet kisebb csípőszöggel). Számára az a megoldás, hogy vagy szárazdezéssel javítja a mobilitását vagy elfogadja azt a tényt, hogy ez a fajta testtartás számára nem elérhető.
Alapelvek bármilyen testszög kialakítása esetén
A testszögnek
a csípőízületben, a medence és a lábak között kell létrejönnie,;
nem pedig az ágyéki gerincben, törzshajlítással oldalra, a medence és a felsőtest között (mellkas és vállak).
A körülményektől függően nem kötelező tartozéka a kanyarnak, de hasznos testtartási megoldás lehet.
A dőléshez hasonlóan nem statikus állapot, hanem egy folyamat, tehát az időzítés létfontosságú. Teljes össszefüggésében, az előtte történt és az utána következő fázisokat is figyelembe kell venni hozzá. (Pl. láthatunk előkészítő jellegű testszöget a kanyar végén, a következő kanyar dőlésének elővételezésére.)
Összefoglalva: ne keverjük össze a dőlést a csípőszöggel, se más testszöggel. Más mozgásformák, más a céljuk.
Az egyik a kanyar nélkülözhetetlen tartozéka, a másik egy választható testtartási mozdulat, amelyik megváltoztathatja a test alakját és szüksgé esetén hasznos lehet. Nincs kanyar dőlés nélkül, de vannak kanyarok csípőszög vagy más testszög nélkül.
Vannak olyan kanyarszakaszok, amelyekben láthatunk testszöget dőlés nélkül (pl. az élváltás alatt).
Másrészt találkozhatunk tökéletes kanyarcsúcsponttal bárminemű csípőszög vagy testszög nélkül.
A legfotnosabb, hogy funkcionálisan, mindig helyes és egészséges mozgáskivitellel használjuk őket, ne csak azért, mert „így néz ki egy síelő” vagy mer tígy szoktuk.
Comentarios