„Cicahát!”, „Dőlj előre!", „Menj mélyebbre!”, „Hátul vagy”, „Terheld középen” - visszhangzik a jószándékú hozzáértő szava a sípályán. Majd este a vacsorához menet esetleg ugyanaz a szülő rászól ugyanarra a gyerekre: „Húzd ki magad, púpos vagy!”. Vajon ezeket tényleg meg is lehet csinálni? Nem érzünk némi ellentmondást? Délelőtt dőlj előre cicaháttal, délután húzd ki magad...?
Aki sporttal foglalkozik, tudja, hogy a testtartás, az alaptartás (alaphelyzet, alapállás) alapvető fontosságú az összes sportban. Az ember vázrendszere nem változik a sporttól függően, a gravitáció is ugyanaz marad, hasonló lesz az alaptartás is, aminek a bázisán az különböző sportágak felépítik a saját igényeiknek megfelelő speciális mozgáskészletet.
Kivétel pont a síelés, amelyikben olyan mozgásformákat látunk, amelyek láttán egy edzőteremben a fejüket fognák a személyi edzők.
A síelés testtartásai a hagyományokból erednek, amikor a körülményes felszereléssel a legkevesebb eséssel próbálták meg lerángatni magukat az emberek a meredek lejtőkön. Azóta a technológia rengeteget fejlődött. Olyan felszerelések kerülnek a lábunk alá, amelyek egyre jobban igazodnak a lejtők jelentette fizikai hatásokhoz. Ma már egyre kevésbé kell az embernek kipótolni a felszerelés hiányosságait. Sokkal egészségesebbé vált a síelés: az ember a természetes testtartását alapul véve alkalmazkodhat a felszerelés adta fizikai erőkhöz.
A civilizáció mai ülő jellegű életmódja elkényelmesített minket annyira, hogy kénytelenek legyünk az egészséges testtartást megtanulni. Emellett lusták vagyunk a részletekkel foglalkozni, a látványos, gyorsan érthető eredményeket szeretjük.
A napokban mondta egy barátom: kipróbáltam futás közben, amit a síelésben tanítottál nekem: képzeld, többet tudok így futni, ott is működik.
Nem meglepő: a síelés az atlétikára épül, akárcsak a TRX és a többi fitneszirányzat. Síoktatás közben gyakran mondják, hogy ezt a feladatot jógán, pilatesen vagy gyógytornásztól már hallottam.
Minden mindennel összefügg. Mi pedig azért vagyunk sportszakemberek, hogy értsük ezeket az összefüggéseket.
A testtartás alapját az antigravitációs izomzat adja. Erre a szakirodalom azt az egyszerűsített leírást adja, hogy az alsó végtag feszítői és a felső végtag hajlítói (egyszerűsítve: lábikra, comb, farizmok, hasizmok, bicepsz stb.).
Az antigravitációs izmok az alsó végtag feszítői: lábikra, comb, farizmok. Ezek az izmok a lábat nyújtott helyzetbe állítják be. Ez teljesen rossz, bármelyik sportot is nézzük. Akkor mi legyen? Lazítsuk el ezeket az izmokat? Az sem jó. A szomorú valóság, hogy az antigravitációs izmoknak valóban tónusban kell lenniük, de nem teljesen, feszesen, hanem enyhén hajlított ízületi szögeket tartva. Mellettük pedig a hajlítóknak - szaknyelven ebben a helyzetben az antagonistáknak - is tónusban kell lenniük, ha azt akarjuk, hogy sportra, akcióra kész testhelyzetünk legyen és az ízületeink megfelelő védelmet kapjanak.
Tévedés azt hinni, hogy ha „rogyasztunk”, akkor már mélyebb testhelyzetben, hajlítva állunk. Az aktív hajlítást, az akciókész helyzetet meg kell tanulni
Az aktív tartás hatékonyan dolgozik az x-láb (valgus helyzet) és a derékra fájdalmasan káros, előre billenő medence helyzete (köznyelven: pucsítás) ellen is. Síelés közben ez nem olyan egyszerű, hamar elfelejtjük a lejtők okozta kihívások mellett. Edzeni kell rá, gyakorlatok kellenek hozzá. A hajlítás helyett könnyen lesz például előrehajlás (végül is a fejünk lejjebb került...), és ezt a fenék hátranyomása kompenzálja (a súlypont szeretne középen maradni), de az is gyakori, hogy a sícipő nyelvére támaszkodunk, aminek hatására viszont elernyednek az izmok (ha már a sícipő tart minket, nem fogunk feleslegesen energiát pazarolni az izomtónusra). A síoktatás legnagyobb része a testtartás oktatása, tanulása. A síelés elsősorban reaktív sport, a testtartásunkkal alkalmazkodunk a síléc és a körlmények adta hatásokhoz.